300-ÉRT VETERÁNT? HOVA GONDOLSZ?

Gyurew   |   2018.12.11.

Elég rég volt már amikor az autóinkról írtam. Mostanában ritkábban kapunk a toll után, ha a saját járműflottánkról esik szó, sokkal inkább hagyatkozunk a kameráinkra és fényképezőgépeinkre. Na ezt a csendet szeretném megtörni kissé, hisz az olvasóink szeretnek olvasni.

Nos, megígérem, hogy a feleségem kiselefántjának szánt nekrológot is megkapjátok, kedvenc Toyota buszunk már bőven a holland aszfaltot koptatja és nagy szerepe volt abban, hogy újra autót akarjak venni.

Az autóvásárlás egyébként a magamfajta autóőrültnek egy drog. Hasonlíthatnám a dohányzáshoz, hisz arról is le lehet szokni - Hemingway-nek legalább százszor sikerült- de időként szükség van a ’szerre’. 2016 óta nem vettünk autót, több, mint 2 és fél éve. Akik régóta ismernek, azok tudják, hogy ez sokáig nálam elképzelhetetlen volt. Félévente jöttek-mentek az érdekes vagy kevésbé érdekes autók a szülői ház udvaráról. Nem, nem változtam meg teljesen, ám mintha ragaszkodóbb lennék a tárgyakhoz, de nem is a tárgyakhoz, hanem a feleségemmel megélt számtalan közös emlékhez. Ezért adok el ritkábban. Mivel ritkábban adok el, ezért ritkábban veszek, hisz a vásárlás alapja az autókba fektetett energia és pénz, ami hol visszajön, hol nem. Itt emlékzenék meg egy számomra elég szomorú felismerésről. A Rozsdakupac Magazin 7 éve alatt, a kedves öreg autók egyrészt elfogytak, másrészt hihetetlen módon elszállt az áruk, egyre kevésbé elérhetőek.

Mit mondtunk 7 éve? A megörökölt, olcsó szocialista autót, vagy 40 feletti Bogarat kicsit faragva, hatalmas élményt kaphatsz, te leszel a stílusos ember. Bele lehetett vágni egy-kétszáz ezer forinttal a zsebben, amit akár nyári munka alatt is megkereshetsz.

Mit látok ma? Egy 2018-ban veteránkorúnak számító autót, amivel akár a Balatonig is elmehetsz anélkül, hogy a tréleres a barátod lenne, alig kapsz meg 1 millió alatt. Azért ez már nem játszós pénz. A kínálat pedig sokszor botrányos, hisz minden eladó egy porrárohadt, működésképtelen roncson akar kaszálni hatalmasat. Miért? Mert jellemzően tudatlanok, ami 30 év felett van, az veterán, az luxus, hisz mondták a tévében, hogy a Ferrari 250 GTO milliárdokért kelt el és tolongtak érte. Meg amúgy is látta a mobilén az árakat. Egy-egy ritkább - a többség számára ismeretlen - típus pedig azonnal vándorol nyugatra a valós értékének feléért. Tehát a normális kínálat is fogy, ha elhagyjuk a Lada, Trabant, Moszkvics, Polski, Wartburg tengelyt.

És akkor a szerelőkről, karosszérialakatosokról, nem is beszéltem. Nincs jó szakember, a mai fiatalok lassan a stroboszkópot sem tudják értelmezni, foghalmuk sincs a karburátorokról és még sorolhatnám. A jó szakembereknek pedig többéves várólistája van, ha meg tudod fizetni. A német megtudja, az osztrák is, így nem véletlen, hogy a legszebb és legértékesebb veteránok hazánkban készülnek. Sajnos egy Zsiguli, vagy Volga is igényel annyi munkát, mint egy Gullwing, tehát nem lesz olcsóbb a restaurálása, a megtérülést most hagyjuk.

A fentiek alapján számomra komoly konklúzió, hogy a szeretett használtautó kereső szűrőimet, mely 1990 előtti gyártás, magyar okmányokat és 2-300.000 forintos vételárat jelentett bőven át kellett alakítani. A megjelölt értéktartományban remek Suzuki Swifteket, F Astrakat, Golf 3-at adnak, de mind fiatal, mind műanyag, mind része az utcaképnek, a 90 előtti autók meg ugye - az eladók szerint - kis ráfordítással OT minősíthetők. A kis ráfordítás természetesen ebben az esetben egy többmilliós felújítást jelent.

És a harmadik fájó pont, az autó tárolása. Felénk egy teremgarázs beállót 7 millió forintért adnak, persze lehet bérelni is, harmincezerért havonta, köszi. És itt se alkatrész tárolás, se szerelés. Számoljunk kicsit, mondjuk 2 öregautó tárolása havi hatvanezer, évente, több, mint hétszáz. Lássuk be, ez baromi nagy luxus. Tehát az excel táblázat gyorsan eldönti, hogy egy napi járós marad, ami parkolhat az utcán, egy öregebb, ami kaphat nagyobb gondviselést.

És itt jön képbe a cápa BMW-nk, ami mellé nem jöhet másik autó. Rajongok érte, látványos, megbízható, kényelmes, ám akad egy kis bökkenő. A karosszéria további javítása után a normális esztétikai végeredmény érdekében fényezni kell, ráadásul az egész autót. El kell venni az autó eddigi patináját, majd illik vigyázni rá, hiszen ez a művelet sorozat elég költséges. Ha vigyázni kell rá, már nem szívesen hagyom napokra az utcán, már nem használnám naponta. És igen a szép acéltest megkívánja a hibátlan belsőt. Tehát az utastérből is ki kellene ölni 34-35 év történelmet. A szobortól pedig félek, mert bármennyire is rajongok az autókért, tartom néhányukat műtárgynak, azért ezek mégis használati tárgyak. Bocsánat a hasonlatért, de a kicsit kopott elhasznált tornacipőbe bújsz bele, vagy a fényesre pucolt, hibátlan esztétikájú alkalmi cipődbe, ha egy üdítő sétát tennél a jó levegőn? Arról ne is beszéljünk, hogy a minőségi fenntartás vagy felújítás alkatrész oldalon azért jelentősen megdrágult a klasszikus BMW-knél, amivel nem igazán tudtam azonosulni.

És olyan hosszú az autós bakancslista, az élet pedig oly rövid, nem szabad leragadni egy autónál. Nyár végén újra feltört bennem a vágy egy amerikai autó iránt, olvasva egy hirdetést, mely szerint az autó ugyan lökhárítótól lökhárítóig szar, de annyira talán mégsem, hogy egy film kedvéért felrobbantsák vagy szétlőjék. Adával jót röhögtünk a hirdetésen, de egyszerűen nem lehetett hétköznap munkaidőn kívül mustrálni a szörnyet, így el is engedtem a kérdést.

Aztán szeptemberben feltűnt egy Chevrolet Malibu a 70-es évek végéről, ősmagyar okmányokkal. Az a tapasztalatom, hogy az ősmagyarság az amerikai autós körökben azt jelenti, hogy olyan 30-40 éve az országban lévő autót árulnak, amiben a néhány évtizedes hiánygazdaság okozta kreatív megoldások tömkelege található meg, sokszor hatalmas tákolásokkal, purhabos lakatolásokkal és házi festéssel, többnyire benzin-gáz üzemmel vagy Mercedes dízelmotorral, kissé bonyolult tulajdonosi szerkezettel. Ez a Malibu egy kicsit más volt azonban. Rémesen nézett ki a matt festéssel, az eltüntetett kilincsekkel és összedobált belsejével, azonban mechanikailag eléggé egyben volt. Elkövettem azt a hibát, hogy próbakörre mentem vele és azonnal elfogott a birtoklási vágy. Azonnal felépítettem az érvrendszert az autó mellett, mid-size, tehát egész kompakt, befogadhatóak a méretei, viszonylag könnyű, így az 5 literes karburátoros motorral már arrébb lehet állni, ez kell nekünk. Papíron mondjuk V6 volt, a klíma kicsit barbár módon lett kidobva belőle és hát azok a falazott kilincsek sem erősítették a KELL érzést. De abban azért segített, hogy megerősítsen a lappangó gondolatomban, a cápa helyére egy amerikai 8 hengeres autó kell.

De miért pont most? Tombol a downsizing miatti új turbokorszak, küszöbön a villanyautó forradalom, érdeklődő pillantásaim a jövőre szegezem és fejlődését elismerem ugyan, de én a vén csatalovakkal vagyok boldog. Még talán egy kicsit használhatjuk ezeket a büdös és hangos ósdi vackokat, mi lesz, ha nem engedik majd egyszer? Mi lesz, ha majd a gyerekeknek csak elvágyódó pillantással, titokban, fülhallgatón keresztül mutathatjuk meg azt a rotyogást, amit igazán csak ezek a félévszádos, nyomórudas őskövületek tudnak? Nem, erről szó sem lehet. Szeretném, hogy legyen egy olyan mozgó pamlagom, amiben kizárom a rohanó konzumidiotizmust (azért milyen kemény, hogy 20-30-40 évvel később pont az erőltetett fogyasztás ellen lázadnék egy olyan tárggyal, ami az egyik legerősebb bástyája volt a fogyasztás generálásának, elavult technikára ráhúzott friss formájával) hacsak rövid időre is.

Tehát a döntést tett követte, ám nem akartam rossz gazdát a 4 éve birtokolt cápának, így egyetlen közösségi médiás csoportba töltöttem fel pár fotót az autóról és hibáiról október első napjaiban. Nagyon érdekes, hogy ettől teljesen függetlenül érkezett egy ajánlat, hogy most azonnal vinnék. Hatalmas szomorúsággal ugyan, de beletörődtem, hogy el fogjuk engedni a kezét a TD-nek, minden részletet leegyeztettünk. Gondoltam, hogy a még meg sem kapott bankókat át is boríthatjuk más zsebébe, ki kellene keresni a Malibu hirdetését és telefonszámát, hogy akkor végül mennyit is engednek a feléből. Sehogysem találtam, pedig tegnap még eladó volt. Pedig már majdnem pénzem is lenne rá. Kicsit pánikolva, különböző keresőszavakkal megpróbáltam feltúrni a Marketplace hirdetéseit, de semmi. Ám felbukkant valami más újra. Ami full-size, ami formára jobban tetszik, ami ugyanúgy projektautó, ami fele annyiba kerül, mint a kompromisszumos Malibu és ami lökhárítótól, lökhárítóig szar. De ez már egy másik történet lesz.

További fotókat találsz az instagram oldalamon: @gyurew
És persze segíts nekünk feltámasztani a nyomtatott magazint az előrendelésre kattintva!

2 komment

  • Ha tényleg teljesen hibátlan és érintetlen (akár alkalmas a muzeális minősítésre), akkor akár 5-6-700.000 forintot is érhet. Persze az, hogy akadna-e rá vevő ennyiért az egy másik kérdés, mert a Zastava sajnos nem a legkeresettebb típus még.

    Rozsdakupac
  • És egy gyönyörü állapotban lévö 32 éves matrozkék Zastava mennyit érne?

    Kovács Jozsefné

Cím

Név .
.
Üzenet .