nyolcszemű

Gyurew és Ada  |   2016.05.11.

Nagyon érdekes dolog, hogy az emberek véleményét, igényeit vagy vágyait milyen dolgok befolyásolják vagy változtatják meg gyökeresen. Én, a megrögzött német autó felhasználó, egyik nap még újra akartam egy rendes szívó V8-al szerelt ’hochdeutsch’ limuzint, majd elmentem egy filléres japán családi buszért az ország másik végébe. Érted? Eleinte a környezetem sem értette, de következzék a magyarázat, tartsatok velem.

 

Az úgy volt, hogy igazából sosem rajongtam a japán autókért. Abszolút elismertem technikai erényeiket, de az a kínálat, ami Magyarországon jellemző volt, finoman fogalmazva sem indított be semmilyen vágyakozást. Könnyű, papírvékony karosszériák, kicsi szívómotorok, egyen belső. Ez az ellenérzésem aztán fokozódott, amint megjelentek a bojlerhuszárok az átlag Civic-kel, univerzális sportdobbal és krómsárkánnyal. Ez valahol a Halálos Iramban filmeposz megjelenése környékére datálható és sokáig nem is láttam változást. A japán autós közösségekre rálátásom igazán a Rozsdakupac indulásával lett, meglepően sok kedvesen elmebeteg emberrel ismerkedtem meg, ami abszolút pozitív csalódás volt. Jött Dani és az akkor még gyári, szinte makulátlan kis Corolla, ami jópofának tűnt. Azt hiszem, a Balaton felvidéken vezettem először Tihany és Balatonfüred között, a nyári naplementében. Azt nem mondom, hogy beleszerettem, de igazán tetszett, hogy lehet valami ennyire más, mint amit megszoktam. Bár nekem elsőre rettentő könnyűnek tűnt minden, igyekeztem vigyázni, hogy ne törjek le semmit, illetve ne dőljek neki, mert a végén behorpad. Azért aztán nagyon kár lenne.

 

 

Itt egy elég nagy ugrás következik időben, 2016. év elejéhez érkeztünk. A depresszív tél okozta autós elvonásokat makettek ragasztgatásával töltöttem. Egy korábbi, nagyjából 3 éve elkezdett Revell VW Golf GTI készletet fejeztem be. Egynél nem lehet megállni, elkezdtem beleásni magam a makettezés világába. Egy hazai oldalon ismerkedtem meg az Aoshima márkával, akik elsősorban japán autókra specializálódtak. Klasszikus japánok, iszonyatos részletességgel kidolgozva, jónéhány klasszikus európai modell is megtalálható a kínálatban, illetve jelentős azon makettek hányada, aminek mechanikája nincs aprólékosan kidolgozva, de nagyon szuper kiegészítőkkel lehet egyedivé varázsolni. Én egy Toyota Hilux Custom készletet rendeltem állítható magasságú futóművel, króm kerekekkel, stb-stb. És az első döbbenet doboz kibontásakor ért. Csodálatos munkát végeztek a fröccsöntő gépek beállítói. Minden él hibátlan, ügyesen, anyagtakarékosan öntve, könnyen lehet az alkatrészeket leválasztani és mintaszerűen passzolnak a ragasztandó elemek. Ezek után nagyon kíváncsivá tett a japán makett ipar. Rengeteg kiegészítő, kerék, gumi, body-kit szerezhető be utólag, iszonyatosan elborult építéseket produkáltak pl. Toyota Perviaból meg Toyota HiAce-ből.

 

 

Na, ekkor mozdult meg valami. Egy ország, aminek ilyen mélyen gyökerező, szerteágazó autóskultúrája van, nem gyárthat rossz autót. Nekem kell egy japán autó, hogy megértsem az ő motorizációjuknak történetét és lényegét. És azt is tudtam, hogy kifejezetten japán vagy amerikai piacra szánt autót szeretnék. Öreget, furcsa kinézetűt, vicces felszereltséggel. Persze ne legyen szürke, ez mindig elvárás, de néha másképp alakult. A Toyota Previa tetszett nagyon, sőt sok-sok éve tetszik az űrhajóforma, de a belseje szerintem rémes. Persze a tény, hogy hátul kapar, és ’tofudriftvan’ videói ezt hamar feledtetni tudták. Ezzel egyidőben a Hilux makett hatására persze a japán pick-upokat is nézegettem, de a porrá rohadt vackokat sem adnák oda 6-700.000 Ft alatt. És ez még a masszívan munkásautó kategória.

 

 

Aztán egy szerdai napon Dani facebook üzenetére ébredtem. Egy használtautós link volt, 380.000 Ft, Toyota Van, 2.2 benzin, automata váltóval, kék plüss belsővel. Természetesen ezüst. Mondtam is Daninak, hogy jópofa, hogy gondolt rám, de nincs kész a cápa, nem is tudom, hogy készen lesz-e egyáltalán valamikor vagy elbontom, nem akarok még egy projekt autót, meg egyébként is, ennyit nem tudok áldozni rá. Természetesen nagyon kéne, de most, ennyiért sajnos nem. És igen, tudom, ilyen sose lesz megint eladó itthon, mert csak pár darab van, talán kettő-három olyan, amit meg is becsülnek.

 

Nem is foglalkoztam tovább a kérdéssel, este Bincivel kiegészülve elmentünk fotózni egy BMW-t. Természetesen szóba került a Van, ami addigra már el is tűnt a kínálatból. Sajnálkoztunk kicsit, lelki szemeink előtt már láttuk a csodás plüssbe borított diszperzitet, a csomagtartóból kilógó betonkeverőt, a malteros fényezést. Persze közben azért megnéztük, hogy egyébként ez milyen autó lehetett, mert az európai Model F-ektől kicsit különbözött. Na, ezt nem kellett volna. Kiderült számunkra, hogy a Van a tengeren túlra szánt modell, a legmagasabb LE felszeltséggel. Sebaj, nem lehet minden autót megvenni. Kicsit sok feladat volt a hét további részében, teljesen megfeledkeztem a Toyotáról, egészen péntek délig. Indultam haza Adához, hogy egy gyors összepakolást követően elinduljunk a családhoz Debrecenbe, lehetőleg úgy, hogy az autópályán elkerüljük a kötelező dugót, ja és Bincit is fel kell még vennünk. Na, ebbe a forgatókönyvbe rondított bele Dani egy üzenettel. Az üzenet egy kép volt a Corolla Club fórumáról. A kép egy elég részletes és hosszú bejegyzés volt, mely szerint aki pénteken elmegy Keszthelyre a Toyotáért, az 150.000 Ft-ért hozhatja. A tulajdonos kontaktját a klub elnöke 14.30 után telefonon kiadja. Ez az ár már nem alkuképes, és az autó valószínűleg hengerfejes. Ezt 13.30-kor olvastam. Egy életem egy halálom, elkértem Danitól Pacsker telefonszámát és felhívtam.

 

 

Kicsit bizalmatlan beszélgetésnek indult, de érthető, hisz a Club érdeke az, hogy az autó ne Afrikában, hanem Magyarországon találjon olyan családot, aki megbecsüli. Nagyjából 20 percet beszélgettünk, mindent elmondott az autóról. Igen, valószínűleg hengerfejes, a váltó sem százas, 10 évig raktárként használták, ám mégsincs nagyon leélve a belseje, a ritka forgathatós középső fotelek vannak benne, minden extra működik, kivéve a klímát, megvan a gyári hűtő és jégkocka készítő doboz, és ami különösen ritka: nincs elrohadva. Valamikor újrafújhatták, nem túl szépen. A tulaj péntekig tartja 150.000-ért, neki ez az autó nyűg. Ennek háttere, hogy szerdán beadta egy ismerőse autókereskedésébe. Na, ekkor lekerült a hirdetés az internetről, a kereskedő pedig kvázi elzavarta az autót és gazdáját. Ennyi háttérinfó alapján megígértem, hogy nem adom el és használni fogjuk a buszt, tehát kaptam egy telefonszámot, ami Gyenesdiáson csöngött.

 

Természetesen az ígéret szép szó, megtartani nem sikerült. Váltig állította a kedves eladó, hogy nincs mechanikus baja az autónak és neki 250.000-be került, ennél olcsóbban nem adhatja, mert a felesége elválik. Természetesen ennek etikusságáról nem kezdtem el vitatkozni, ám felsorakoztattam érveimet, miért nem ér nekem többet 150-nél ez az autó. Nos ekkor éreztem haza, Ada már látta rajtam, hogy valamire készülök, és az álmoskönyv, valamint saját tapasztalatai szerint ez a valami bizony autóvásárlás. A Toyota vásárlás ténye lázba hozta, ám mikor realizálódott benne, hogy ez egy kocka busz, lelohadt a lelkesedése. De végülis jó bulinak tartotta, hozzuk el 200ért. Mondtam, hogy ez elvi kérdés. Lehet, hogy ér 200at, de el kell menni érte és nem biztos, hogy lábon hazajön. Tekintettel arra, hogy automata, így vontatni sem lehet, csak trélerezni. Ami távolság és lehúzás függvényében 30-60 ezer. És a legrosszabb eshetőségre is felkészülve, 260ezer plusz átírási költségért lenne egy baromi ritka levélnehezékünk. Nem, 150, ha adja, adja, ha nem nem. Nekem többet nem ér. 3-4 telefonhívás után úgy tűnt, nem tudunk megegyezni, így elindultunk Debrecenbe. Amint felértünk az autópályára jött a hívás, hogy jó, 170-ért elhozhatjuk ma. Kicsi gondolkodás, nincs kedvem visszafordulni. Így tettem egy ajánlatot, akármilyen állapotban van a busz, elhozom 170-ért, de csak vasárnap. Elfogadta! Azért lássuk be, így autót venni hatalmas hülyeség. A hétvége elég nagy izgalomban telt, nem tűnt túl szavahihetőnek a tulajdonos, mi van, ha eladja másnak? Mi van, ha nem adja ide a megbeszélt áron? Mi van, ha botrány rossz az autó és mondjuk nem mozdít meg bennem smmit? Mi van, ha Ada megorrol rám, hogy a második romot viszem haza, ami ráadásul nem tetszik neki?

 

 

A hétvége hatalmas izgalomban telt, hisz egy darab képet sem láttam az autóról, de cserébe az összes interneten fellelhető fotót és videót megnéztem. Természetesen megpróbáltam a drága feleségemet is bevonni, de elsőre nem volt túl fogékony. Vasárnapra viszont oda jutottunk, hogy feldobta, mi lenne ha neki vennénk meg közlekedős autónak? Na azért ennyire jó eredményre nem számítottam. Mondtam, hogy semmi akadálya, ha néha használhatom. Így következtek a várakozással teli órák, hosszú-hosszú autópálya kilométerek Debrecenből először Budapestig, majd Dani felvétele után Gyenesdiásig.

 

A legideálisabb időpontban, este negyed kilenckor érkeztünk és innen folytathatjuk a sztorit, hogyan ne vegyél autót címmel. Kalandos, tanulságos történet, a végén happy enddel. Maradjatok velünk!

 

 

 

 

 

a feleség beleszól

Hol is kezdjem? Életem első 10 autós éve viszonylag eseménytelenül telt. Halálosan szerelmes voltam (vagyok) egy szürke e36-ba. Amikor apa megvette - és ennek már 14 éve - akkor csodálatos állapotban volt, fiatal 6 éves csirke, és akkoriban nem sok e36 szaladgált még az utakon. Debrecenben elég egyedinek számított, minden színre fújva (igen, apa így szerette), első lökhárító se szokásos... Szóval nagyon szép volt. Amikor felvettek az egyetemre, megkaphattam. Anya persze sose szerette. Már a megvásárláskor is tiltakozott, keveset volt hajlandó beleülni, és kifejezetten ellenére volt, hogy én azzal közlekedjek. Nagy, sokat eszik, drága fenntartani, stb. Mindig megígérte, hogy vesz nekem inkább egy DKV bérletet, de nem volt elég csábító az ajánlat...

 

Egy éves kieséssel azért kb. 8-9 évet elrohangáltam az én gyönyörű autómmal, mindig BMW-rajongó voltam, és az e36 volt számomra a legszebb forma, amit autótervezők valaha kiizzadtak magukból. Tudom, tudom, nem volt elég széles a látóköröm, de ekkor még bőven nem ismerhettem Gyurit és népi zenekarát.

 

Aztán Budapestre költöztem, és úgy tűnt praktikusnak, hogy autó nélkül jövök. Egyrészt, mert itt remek a tömegközlekedés. Kövezzetek meg, de én tényleg így gondolom. Debrecenhez képest csodálatos. És ezalatt a pár év alatt nem volt komoly panaszom rá, pedig a város egyik végéből a másikba járok dolgozni. Másrészt azért döntöttem a gyalogbéka üzemmód mellett, mert így a húgom megörökölhette tőlem a BMW-t, és Debrecenben neki szüksége is van rá a tragikus tömegközlekedés mellett.

 

 

Nagyon sokáig nem hiányzott az autó az életemből. Gyurinak úgyis mindig eggyel több volt, mint ahány feneke, sokszor engedte, hogy vezessek, amikor mentünk valahová, és egyébként is... Bérlettel bárhova eljutok, autóval szop@s a dugó a hidakon, a bérlet ingyen van (nevezzük cafeteriának), az autózás sokba kerül. Gondoltam én..

Amikor elvittük a cápát DD-nek, hogy szedje gatyába, büszkén mutogatta a kis Twingot, amit az öccse vásárolt. Aranyos kis közlekedős autó, Gyuri viccesen meg is jegyezte, hogy vesz egy ilyet nekem, ha szeretném. Nevettem. Aztán ez az ajánlat egyre jobban motoszkált bennem. Egy autó. Én szerettem autóval munkába járni Debrecenben, hallgatni a kis zenéimet, mindig feldobta a napom. Amikor egy-két alkalommal Gyuri kocsijával jöttem dolgozni, mert valahova tenni kellett az autót, és a ház előtt fizetős a parkolás, tetszett a dolog. Akkor még nem végeztem fejszámolásokat a benzinköltséget és a dugóban araszolást illetően, de így is nagyon csábított.

 

Aztán úgy alakult, hogy amikor anya elutazott két hétre, itt hagyta a kocsiját, és egy hétig lusta voltam elvinni a garázsba letámasztani. Dugókerülő üzemmódban korán jártam dolgozni, délután meg valahogy hazaevickéltem. Nem volt rosszabb a szintidőm dugóban sem, mint tömegközlekedve. Amikor pedig visszahoztuk a cápát Pestre, és Gyuri azzal járt, rám maradt az e36 két hétre. Nagyjából üres tankkal kaptam, így az első (második) utam a benzinkútra vezetett, tankoltam bele kb. hatezerért.

 

Ekkor kezdtem el először számolgatni. A hatezernyi benzin kb. két hétig kitartott. Pedig a Lehel tér – Kelenföld táv araszolva nem kevés. Ajjajj, már csak a munkába járás idejével győzhettem volna meg magam, de sajnos reggel kb. 15 perc beérni kocsival, tömegközlekedve pedig 35-45 perc, de hazafelé se futok rosszabb időt kocsival, mint villamossal.

 

 

Mondtam is Gyurinak, hogy baj van. Azt mondta, hogy ha kész a cápa, akkor nekem adja az e36-ot. Jó-jó, de mikor?? Nekem már benne volt a lábamban a boogie, és sokkal szívesebben tapostam reggelente a gázt, mint más emberek lábát a villamoson.. Újra éreztem azt, amit 3 év alatt sikerült elnyomnom magamban. És a praktikussági érveket is dobhattam ki a pics@ba.

 

Ezzel egyidőben jött Gyurinál az elmebaj. Az együtt töltött 3 év alatt sikerült kitapasztalnom, hogy mi a vaklárma (pl. a bukólámpás Volvo, az 525 ix is az volt). A cápánál még nem láttam előre a jeleket tisztán, de a 7-esnél már tudtam, hogy autóvásárlás lesz.

 

Azon az ominózus pénteken, amikor felmerült a Toyota-vásárlás gondolata, arra értem haza, hogy Gyuri nagyban telefonálgat. Fogalmam sem volt, hogy miért teszi, nem is emlékeztem arra a szerda reggelre, amikor Dani átküldte neki a hirdetést. Igen, megmutatta reggel, igen, figyelhettem volna jobban is, de Gyuriból mindig ömlik a szó, szépen, érdeklődő tekintettel végig szoktam hallgatni, de nem minden ragad meg az elmémben, általában csak a konklúzióra figyelek jobban, mert ugye úgyis az a lényeg. Nők és autók.

 

Szépen lassan, a telefonbeszélgetéseket hallgatva összeraktam, hogy miért nem indultunk még mindig el. Láttam, ahogy lázasan fel-alá járkál a lakásban, egyik beszélgetés a másik után.. És akkor leesett, hogy autót FOGUNK venni. És ez biztos.

 

 

Felvettük Bincit, megindult a matekolás, láttam, hogy mennyire szeretné, és hogy most ügyesen sakkozva a miénk is lehet.. egy csúúúnya Toyota kisbusz. Hát elsőre nem állt fel tőle. PZs szerint bajor szemmel nézem a világot, és hát ez igaz is. De nem baj, mert Gyuri örülne neki, és az ilyen ziccereket kár kihagyni. Az úton már én győzködtem, hogy ha nem is 150, hanem 200, akkor is jó lenne megvenni. És akkor jött az alku: vasárnap megyünk érte és meg is vesszük.

 

Persze család előtt teljes kuss, anyám ugyan jól fogadta a hírt hétfőn, de előre nem akartam kiborítani. A hivatalos álláspont szerint azért indultunk korán vasárnap, hogy ne kerüljünk dugóba. Nem is kerültünk. Csodás két óra volt az út Pestig, tele várakozással, egyre jobban elkezdtem megkedvelni az új jövevényt. És viccből megkérdeztem Gyurit, hogy nem lehetne-e, hogy a nevemre veszem. Mármint, sose volt saját autóm, Gyurinak meg mindegy, hogy a 25. vagy a 26. kerül a nevére, és már házasok is vagyunk, tehát közös szerzemény ígyis-úgyis. Azt mondta, hogy lehet róla szó. Az öröm határtalan volt. Már terveztem, hogyan indulunk együtt munkába reggelente, hogyan alakítom át a napirendem úgy, hogy ne okozzon gondot a dugóban araszolás.. És vártam, hogy tényleg olyan szuper legyen az autó, amilyennek Gyuriék mondják. Életem első saját autója. Az enyém. Az én nevem szerepel a forgalmiban. Sose hittem volna, hogy pont egy rút kiskacsának fogok úgy örülni, mint egy gyerek.

Szóval így lett életem első autója a Toyota.

 

 

Vissza a blogra