az idei utolsó kaland

Binci   |   2015.11.11.

Azok akik szigorúan autós, esetleg motoros bejegyzésre várnak, nyugodtan kattintsanak a felső sarokban lévő X-re, mert ez nem az lesz. Vagyis csak részben. Másrészt egy kis kitekintés a hétköznapokból és betekintés egy picit más világba is.

 

 

A Magazin indulásának kezdetekor még rengeteget utaztunk együtt találkozókra, vagy akár hosszú hétvégékre, amelyek többnyire fotózással teltek. Ennek az oka elsősorban az volt, hogy nem tudtuk megengedni magunknak, vagy éppen nem volt mindenkinek működő autója, hogy külön-külön mászkáljunk az ország másik végére. No meg az sem éppen utolsó, hogy egészen jól éreztük magunkat csapatosan. De mára ezek az idők elmúltak. Mindenkinek van a feneke alatt egy négykerekű, aminek anyósülésére beültet egy kevésbé szőrös és kevésbé férfias személyt, és a nélkül, hogy azon kellene gondolkodni, hogy tankolunk, vagy eszünk-e, el tudunk menni kicsit távolabb otthonunktól.

 

 

De azért a régi idők hiányoznak, és feltehetően nem fognak már visszajönni. Amikor még a nap 24 óráját benn töltöttük a szerkesztőségben, majd hétvégén be a kocsiba, ökörködés és kezdődik minden az elejéről. Éppen ezért szívderítő minden olyan alkalom, amikor a csapat egy nagyobb része egy közös eseményen részt tud venni, pláne ha az kicsit messzebb van.

 

Történt ugyanis, hogy idén tavasszal megbeszéltük, hogy a Foo Fighters bejelentett turnéjának legközelebbi állomásán ott kell lennünk. Szűkebb csapattal idén júniusban már elautóztunk Berlinig, hiszen az ott koncertező AC/DC feltehetően egyik utolsó (Isten ments, hogy temessem őket, sőt!) fellépésén ott kellett lennünk. Ám ekkor egy 2006-os Passattal tettük meg autópályán a 2200 kilométert, amely nem sok utazási kalandot rejtett magában.

De most nem kellett olyan messzire mennünk. Ugyan a bécsi Foo Fightersre nem sokkal a megjelenés után elfogytak a jegyek, Krakkó pontosan ugyanolyan messze van Debrecentől, jó lesz az is. Igaz nincs autópálya, cserébe vannak hegyek és - egyesek nagy örömére - olcsó a sör.

 

 

Ha pedig már megyünk, és nem esett le a Tátrában három méter hó, akkor nem kérdés, hogy most nem a Passattal tesszük meg az utat, hanem a frissen fellángolt főnixszel, a Bogárral. A legutóbbi erdélyi túra óta még belecsavartam egy Debrecen-Budapest-Debrecent bármi hiba nélkül, szóval semmi akadályát nem láttam még egy utolsó nagy túrának 2015-ben. Annak ellenére sem, hogy a legutóbbi alkalomról, amikor Krakkóban jártunk vele, nincsenek kifejezetten kellemes emlékeim... Indulás 9-kor Debrecenből, futómű törés délután kettő körül valahol Aszód környékén, szerelés nyolcig Rétságon, majd indulás fél tízkor, és végül érkezés hajnalban Krakkóba. Ja, erről készült egy film, meg tudjátok nézni.

 

Eljött a nap, a többiek már szombat reggel útra keltek, mi csak vasárnap tudtuk őket követni. Most kivételesen nem szétnézős, nagy kitérős autókázás volt, hanem haladós közlekedés A-ból B-be. Nem volt elég időnk. Kockázatos vállalkozás a Bogárral, pláne abban a tudatban, hogy a határon átlépve az utak minősége igen ritkán esik az elfogadható kategóriába. Ám most vagy jó helyen mentünk át a határon, vagy az elmúlt három évben építkeztek északi szomszédaink, Kassáig hibátlan aszfalton gurulhattunk. Eperjesig volt ugyan egy rossz szakasz, utána a hegyek között ismét kellemesen suhantunk tovább.

 

 

Meg kellett állapítanom, hogy a Bogár egy kiváló autó lett, és ugyan akkor még nem akartam elkiabálni, de éreztem, hogy itt már nem lesz baj. Nem is lett. Persze ha műszakilag minden rendben is van, miért ne csináljunk magunknak okot az izgulásra. A feladat nagyon egyszerű, mindössze otthon kell megtankolni a 35 literes tankot, amelyhez nem tartozik benzinszintjelző, majd nem vinni magaddal zlotyit. Ugyan eurónk volt, de mire észbekaptunk, hogy tankolni is kellene, már jött velünk szemben a tábla: Polska Republica. Innentől eszeveszett fejszámolás kezdődött, hogy ha a tank 35 liter, és eddig megtetünk 370 kilométert, akkor a legideálisabb fogyasztással, aszongyahogy... de hát a hegyeken csak nem fogyaszt úgy, mint az Alföldön... Hol van egy CHANGE tábla??

 

De nem volt. Sem valutaváltó, sem probléma. Pontosan 500 kilométer telt el Debrecentől, amikor megpillantottuk a Krakkó táblát, és ekkor ég lötyögött az alján némi benzin. Ha tippelnem kellene, akkor nagyjából 6 liter környékén kajált.

 

Harmadjára is elvitt minket Krakkóig, ezúttal kényszerpihenő nélkül. Már sötétedett, amikor összefutottunk a többiekkel, hogy felfedezzük a lengyel város éjszakáját. Korábban az estéket mindig Kryspinówban töltöttük a Garbojama-n, így a díszkivilágítást, az ott is igen erős romkocsma kultúrát még nem volt alkalmunk felfedezni. Most viszont igen. Elég legyen annyi, hogy nagyon ajánljuk az Alchemia nevű helyet és a vele szembeni 37 centis melegszendvicset áruló hölgyet. Mármint nem a hölgyet ajánljuk, hanem a kaját.

 

Persze másnap jöhetett a nappali városnézés is, amelyet kissé elmosott az eső, így egy vizipipa mellett vártuk, hogy csendesedjen. Ez akár amolyan rozsda-védjegy is lehetne.

 

 

A koncert pedig... Ha ismered őket, akkor sejtheted, ha nem, akkor pedig nagyon ajánljuk figyelmedbe. A zene az ízlés kérdése, de az a hozzáállás és az a megszállottság, ahogy ezek a srácok dolgoznak az a rocktörténelem legnagyobbjai közé fogja emelni őket. Minden csepp elégedett benzin, minden sajgó porcika és minden pogóban cserélt izzadságcsepp megérte. Mert persze bent kell állni az első sorokban, nem is lehet kérdés.

 

Persze a világ kicsi, ezt már számtalanszor bebizonyosodott, így most is sikerült egy olyan T5-ös Transporter mellé beparkolni az Aréna parkolójában, amely tulajának egy T2 és egy Bogár is parkol a garázsában. Nem mellesleg találkozhattunk a Garbojama-n is a korábbi években.

 

 

Hogy a koncert utáni nap se teljen teljesen eseménytelenül, ellátogattunk még a Lengyel Repülőmúzeumba is. Ezt most nem azért írom le, mert ez itt az én kicsi naplóm, aminek minden titkomat elmondom, hanem mert ott olyat láthatsz, amit máshol nem nagyon - vagy akkor, ha nagy szerencséd van és tudod hol keresd. Az ember nagyjából a guruló gépekkel egyidőben kezdte meghúdítani az eget, és ez a mai napig is egy sokkal izgalmasabb, ám sokkal nehezebben elérhető ágazata a motorizált világnak. A nálunk szerencsésebbek használják, mi pedig csak csodáljuk a kordonon kívülről a gépeket.

 

Az udvaron különböző MIG-ek, Tupoljevek, II. János Pál pápa helikoptere és megannyi vadászgép sorakozik. De aztán van egy hangár. Belépsz és beszarsz. A bejárattal szemben az első amit megpillantasz, az a világ leggyönyörűbb repülőgépe (oké, talán a Concorde-dal holtversenyben), a Spitfire. Épp mondtam, ahogy beléptünk a múzeumba, hogy bárcsak egyszer láthatnék egyet, de aligha itt fog bekövetkezni. Erre tessék. Kiderült, hogy a lengyel légierő szintén használt anno a negyedik generációs Spitfire-ök közül néhányat.

 

 

E mellett szinte eltörpül - holott minden bizonnyal izgalmasabb darab - az a kétfedeles gép, amely az 1936-os berlini olimpia megnyitóünnepségén vett részt a légi showban. De vannak itt első világháborús repülők is, amelyekkel - konstrukciójukat elnézve - nem hogy a levegőbe, de még az utcára sem szívesen mennék ki.

 

Órákig tudtunk volna még mászkálni, összevetve a műszaki adatokat, fegyverzeteket, és persze fotók csilliárdjait kattogtatva, de várt minket még egy nagy megpróbáltatás: haza kellett jönni.

 

 

Kulcs fordít, pöcc-röff, mint mindig, irány Debrecen. Van egy rövidebb út, bár kétséges a minősége. Próbáljuk meg, időnk van, annak ellenére, hogy nem elég hazamenni Debrecenbe, még aznap Budapestre is fel kell jutnom. Oda is Bogárral.

 

Mindez a szlovák-magyar határon egy pillanatra úgy tűnt, hogy nem fog sikerülni, hiszen kigyulladt a töltés lámpa, és az autó megállt, mint amit kihúztak a konektorból. Az önindító forgatja, tehát áram van. Benzin megnéz, van az is és jut is a karbiba. Volt már hasonló, tudtam, hogy nem lehet baj, csak a kiváló határmenti utakon lerázódott valamelyik kábel. A főkábel volt a hibás, utána meg én, mert sikerült rosszul összedugni, így kétszáz méter múlva újra megálltunk. De nagyjából két és fél perc múlva már ismét gondtalanul pöfögtünk az átláthatatlan miskolci ködben. Ettől függetlenül még mondhatom azt, hogy gond nélkül teljesítettük az utat?

 

Pláne, hogy mikor hazaértem Debrecenbe, indultam is tovább, hogy időben felérjek Budapestre. Mindig azt szoktam mondani, amikor egy kellemes túráról hazaérek, hogy onnan tudom, hogy szeretem az autót, hogy amikor kiszállok belőle, akkor szívesen visszaülnék. Na most megkaptam, hajnalig autóztam, de ezt is sikeresen vette. Még majd hazamegy a héten, és annyi volt neki 2015. A télen szeretnék foglalkozni vele, hogy még biztonságosabb legyen vele autózni, illetve a műszaki felújítás miatt kicsit elhanyagolt szépségére is áldozok majd némi időt.

 

Ja és kitaláltam egy új hülyeséget, ami egyre jobban néz ki. Ha van kedved kattints rá. Instagramon keress rá a #ridemybug címszóra, már van 5 állomás (mire ez felkerült, már 6), de igérem lesz több. Ilyenek, mint ezek itt lent, itten ni:

 

Vissza a blogra