az újonc

Havazoo   |   2016.01.16.

Ez a történet most más lesz. Más, mert kivételesen nem a saját hülyeségemről fogok ódákat zengeni, hanem csak mint mellékszereplő voltam jelen a dolgok alakulásában. Ez most Szofi története lesz.

 

Az első autó mindig olyan dolog, ami hatalmas öröm, mindig nagy becsben áll, és örök emlék. Szofi esetében ez egy, a hazai utakon elégé idegen, kék, ötajtós, 17 éves Daihatsu Sirion volt. Az autó napi használatban állt, tette is a dolgát, a sorsát viszont megpecsételte egy Skoda Octavia, pontosabban annak sofőrje, és az autó bal oldala. Egy ködös téli délelőtt az idős hölgy a méretes STOP táblát, aszfalt feliratot, és vonalakat figyelmen kívül hagyva hajtott főútra, ezzel pedig sikeresen bepozícionálta magát az ott közeledő Daihatsu elé. A kezdeti ijedtség után jött a fájdalmas ráeszmélés, az eddig sem hibátlan Daihatsu túl sokat kapott, hazai alkatrész ellátottság mellett a javítása lehetetlen, vagy legalábbis irreálisan nagy ár, így el kellett engedni a kezét.  Utolsó feladatát becsülettel teljesítette, mindenki sértetlenül tudott kiszállni belőle a baleset után.

 

 

Ezzel viszont új, izgalmas lehetőség adódott, hisz a napi közlekedést meg kellett oldani, új autót kell keríteni. A megcélzott árkategória mélyen volt, valahol egy új Iphone alatt nem sokkal, ami kicsit megnehezítette a keresést. Nem hobbira, szétborítós-majd felújítva összerakós projektautó kellett, hanem egy használós, de a lehetőségekhez képest érdekes autó, amit idővel majd meg lehet indítani a föld felé egy színpatikus kerékkel egyesítve. A büdzsé miatt nagy lendülettel zárultak ki a GSIVTIGTITUNINGSTANCEDRIFTEGYEDI kezdetű hirdetések, és szép lassan letisztult a kép, papa autó kell ide, olyan amit jó eséllyel messzire kerültek a fiatal autóépítők, amitől az ifjú agy azonnal mentális impotenciát kap, mert sehogy sem tudja elképzelni rajta a Homasita idei prospektusát.

 

Előkerültek a Ford Orionok, Escortok, 323-as Mazdák, és hasonló típusok, az ár-érték viszont igazán egyiknél sem volt az igazi. Tény, hogy az E8 Corollák ára most még alacsony, lassan ki is halnak az utakról, de ajánlani csak halkan tudtam, nem mertem erőltetni a saját hülyeségem. Végül aztán Szofi rábukkant a történet főhősére, a piros Liftback-re, az ország másik végén. Ekkor pedig már jogosnak láttam elmondani a tapasztalatokat, miszerint egy agyonüthetetlen jószág, korrekt alkatrész ellátással, és árakkal. Hosszú hibalistát az enyémről sem tudtam felsorolni, pedig most már 6. éve nyúzom, és ebből 4 év alacsony-szépfelni-s változat.

 

 

A piros Corolla ára baráti volt, a képekről pedig sokadik ránézésre is hibátlan autó köszönt vissza. Ilyen esetekben az ember azonnal rohan érte, ám Szofitól majd 300 km-re állt, így egyértelmű lett, ha ezért lemegyünk, akkor valahogy hazahozzuk, ha más nem tolva, 2 hét alatt.

 

A naiv ábrándokat igyekeztük kiverni a fejünkből, egy hibátlan, 30 éves autó valószínűleg az itteni vételár többszöröse lenne, az esetleges szépséghibákra tehát lélekben felkészülve indultunk neki az útnak. Az idő a barátunk lett, az egész napos napsütés megnyugtató volt, annyit ugyanis tudtunk, hogy sok éves nyári gumin kell az ország déli csücskéből északra felvinni, január elején.

 

 

Végül egy kis, Zalaegerszeg melletti használtautó telep kapujában pillantottuk meg a piros E8-at. A már jól ismert forma teljesen elütött a körülötte parkoló mikrobuszok, és a megszokott Vectra-Ignis-Megan kombótól. Megnéztük hát közelebbről is. Ahogy az várható volt hiba az volt, nem is kevés. A teljesség igénye nélkül volt rohadt küszöb, és sárvédő, felhólyagosodott hátsó ívek, kavicsot kapott, majd javított első fényszóró. Mindezt kompenzálta kicsit, hogy többnyire könnyen cserélhető, elérhető helyeken sikerült elfáradni a kasztninak. A formavilág izgalmasnak koránt sem nevezhető, ezt csak az igazán hülyék tudják értékelni (nekem mondjuk tetszik), viszont tény, megfelelő magasságban nagyon ki tudja adni magát.  A beltér viszont maga volt a csoda. A harminc év pár apróságot leszámítva nyomtalanul telt el odabent. A kárpitok gyönyörűek, a műszerfal hibátlan, és végre én is megtudhattam, milyen az eredeti tetőkárpit. Mindene működik, minden a helyén van, az eredeti szerszámkészlet, pótkerék csak hab a tortán. A motor azonnal indult, hol 3, hol 4 hengerrel, de járt. Mikor a kereskedő fél perc után eltűnt, és jó 45 percig felénk se nézett, várható volt, hogy nem szívügye az autó eladása, jó eséllyel benne voltunk a top 3 összes érdeklődőben. A próbakör vegyes érzelmekkel telt. Hosszú hónapokat, esetleg éveket állhatott az autó, így döcögve, torpanva, botladozva tettük meg az első közös métereket. Egy valami viszont nagyon érződött már ekkor is. Ez az autó élni akar.

 

 

Az üzlet megköttetett, így első állomás a legközelebbi benzinkút volt, ahol időtlen idők óta megkapta az első teletankot a Toyota. Innen nem volt más hátra, megcéloztuk Rétságot. A Zalai dombokat nem szerette túlságosan a dadogó motor, és hamar kiderült, nem is szeretné elérni az üzemi hőfokot, így lassan ugyan, de haladtunk hazafelé. A pályán már sötétben kavartunk, itt viszont meg lehetett célozni a 90-100-at, és egyből büszkén (bár nem túl gyorsan) előzhette a kamionokat a Corolla. Az idő este is kedvezett, akkor még nem is tudtuk mennyire. 8 fele értük el Vác magasságát, ahonnét kicsit neccesnek tűnt az utolsó 25 km. Szinte folyamatosan emelkedők, és lejtők vezetnek, a fagy közeli hőmérsékletben pedig vicces tud lenni a kiváló noname nyári szett. Itt cseréltünk, így végre hosszabb távon is megtudhattam, milyen is a Corolla. Nagy meglepetés nem ért, a hátsó traktust kivéve teljesen ugyanaz mint az enyém, viszont ez gyári. Ez pedig nagyon kellemes csalódást okozott. A futómű puha, a megszokott útvonalon végre nem folyamatosan aprókat pattogva mehettem végig, hanem lágy siklásban.

 

Aznap az álom nehezen talált meg minket. Szofi egyik oldalról boldog volt, mert új autó került a házhoz, másik oldalról viszont az elmúlt órák inkább a küzdelemről szóltak, mint a puszta élvezkedésről.

 

 

Aztán reggel lett, és hó, nem is kicsi. Mosolyogva néztük az immár fedett helyen álló Corollát, és nagyon örültünk, hogy idejében hazaértünk. Reggeli tornaként előhalásztuk az enyémet is, majd kereket cseréltünk. Szofié használatban lesz, az enyém tavaszig pihenget, így a téli kerekek átköltöztek a pirosra, míg a nyáriak az enyémen landoltak. Ezután jött a csoda. Rutinszerűen szerettem volna kiállni az autóval a ház elé, valami viszont furcsa lett. Nyoma sem volt a dadogásnak, szépen, egyenletesen járt, húzott az autó, és teszi ezt a mai napig. Az állás utáni bajokat tehát legyűrte, koszt, dugulást kiköpte, és visszatért az életbe.

 

 Egy gyors bevásárlás után kidobáltuk az addigi gyertyákat, majd irány a szerelő, és a csápos emelő. Enyhe feszültséggel néztünk az autó alá, az aggodalom pedig hamar elmúlt. A küszöböket leszámítva az alja teljesen épp, a futómű nem lóg, két szilentet kell csupán cserélni elöl. A kipufogót hallottuk, hogy kifúj, azt viszont addig nem láttuk, mennyire szanaszét van foltozva, így az majd megér egy cserét. A hibalista meglepően rövid lett, az új termosztát, vezérlés mellé még első fékcsövek cseréjét írhatja fel Szofi, így pedig már egy percig sem kérdés, megérte-e a pénzt, és utazást a Corolla. Egy jó darabig még elmókáztunk vele, feltöltöttük amit kellett, és a megfakult lökhárítók végre ismét matt feketék lettek. 2 hét múlva gatyába lesz rázva motorikusan az újdonsült családtag, onnantól pedig már csak egy lakatolás választja el a hibátlan állapottól a Toyotát. Szofi pedig most már szinte biztosan jól döntött, és nyugodtan gurulhat együtt az öreg kockával. Hallani fogunk még róluk!

 

 

Vissza a blogra