a világ legjobb útja

Binci   |   2015.10.06.

Valamikor 2011 kora nyarán váltott ki mélységes felháborodást Juan barátunkból az a tény, hogy a magazin szerkesztőségének egyik tagja sem ismerte megfelelő mértékben a Top Geart. Éppen ezért onnantól kötelezővé tette számunkra egyes részek megtekintését, amelyhez helyet, pattogatott kukoricát és fröccsöt kínált. Sorra vettük a fontosabb jeleneteket tartalmazó epizódokat, úgy mint a halhatatlan Hilux, a Porsche VS. szabadeső Bogár, az Északi sark expedició és így tovább.

 

Ám egyszer egy olyan rész került elő, amelyikben a három hülye a Románia nem túl szép falvai között keresi a világ legszebb autós útvonalát, a Transzfogarasi hágót. Hallottam már korábban legendákat róla, hogy mennyire nehéz megmászni, mennyire hideg van, és, hogy év nagyobb részében le is van zárva, de nem tudtam, hogy milyen az a környék, mit lehet látni.

 

Aztán megláttam. Nem kell magyaráznom. Aki ott volt, vagy csak látta ezt a bizonyos epizódot, nagyon jól tudja, hogy miről beszélek. A Top Gear előszeretettel keresi meg a világ leglátványosabb tájait, meg is tehették, hiszen nagyjából kimeríthetetlen volt a büdzséjük. De ez más, Ez itt van közel, Debrecentől alig 400 kilométerre. El kell menni.

 

Felkerült a bakancslistára és onnantól próbáltam keresni az alkalmakat, amikor arra fordulhatok. Menjünk kocsival Isztambulba, érintve a hágót - végül repülő lett belőle. Tudok egy kocsit Brassó mellett, amit érdemes lenne lefotózni, menjünk ki - eladták. A tavaly őszre tervezett Erdély körút helyett pedig végül Milánóba mentünk várost nézni. Szóval a Fogarasi váratott magára.

 

Ám múlt hétvégén jelenésem volt Kolozsváron, hiszen Vikit épp ott képzik stewardessé. Volt egy szabad hétvégénk, szóval úgy döntöttem, ideje kihúzni egy sort arról a bizonyos bakancslistáról. De persze csak úgy simán elmenni odáig meg vissza nem kaland. Kész a Bogár, csakis azzal szabad nekivágni az útnak.

 

 

Egy héttel korábban telt le az 500 kilométeres bejáratási időszak. Túl voltunk a kötelező olajcserén, szelephézag beállításon, ott ragyogott rajta a friss műszakit jelző matrica, szóval nem volt más hátra, mint megtankolni és elindulni. Bepakoltam a szerszámkészletet, bízva abban, hogy nem lesz szükség rá, és pénteken nem túl korán reggel útnak indultam Kolozsvárra.

 

Addig nem volt gond. Egy éve, amikor a BMW-t vásároltam, jártam arra, tudtam, hogy az út minősége szinte hibátlan, nem kell izgulnom, hogy szétütöm az autót. Így is lett. KOra délután értem oda, majd hamarosan ketten folytattuk az utat Nagyszeben felé, ahol az első megállóhelyünk volt. A Bogár gyönyörűen ment, egyedüli probléma a műszerfal világításának kiégése volt, de az is csak azért, mert a 6 Voltos izzót még elfelejtettem 12-esre cserélni.

Gyulafehérvár magasságában majd' másfél órát álltunk a dugóban, amelyet részben útépítés, részben a körforgalmak okoztak. Utóbbit előszeretettel építik arra felé, de a használatuk mintha néha gondot okozna egyeseknek.

 

Nagyszebenben szállásadónk meglepődve tapasztalta, hogy mivel jöttünk, ahogy én is meglepődve konstatáltam, hogy még tiszta a kezem. Holott korábban ekkora távon valamit biztosan kellett szerelni. Nem nagy dolgokat, csak egy csavar, egy kábel, egy saru, valami idegesítő kis vacak. De nem, az egyetlen dolog, amit el kellett fordítani, az a kulcs volt.

 

 

Reggel tovább folytattuk az utat a Transzfogarasi irányába, ami onnan már csak alig 70 kilométer. Egészen eddig egy szavunk sem lehetett az út minőségére, mert ha már autópályát nem is építenek, a főutakat egyre jobb állapotúra hozzák. De csak a főutakat. És a Transzfogarasi út az minden bizonnyal nem az, hiszen mára már főképp turisztikai jelentősége van, mintsem valódi közlekedési útvonal.

 

Az aszfalt minősége a hegyek közé vezető úton több volt, mint kiábrándító. Talán vissza is fordultam volna, ha nem tudtam volna, hogy mi van a túlsó oldalán. És persze abból kiindulva, hogy Clarksonék rendesen elrúgták az Aston Martinnak, sejtettem, hogy nem mindenhol lesz ilyen. Addig pedig 30-40 közötti tempóval döcögtünk a hegyek irányába, majd pedig fel rájuk.

 

Eleinte egy átlagos bükki vagy mátrai hegyi útnak tűnt, annyi különbséggel, hogy itt folyamatosan emelkedett. Majd amikor egy tisztás tárult elénk, akkor láttuk, hogy a hazai hegységek egyikében sem tudnánk enyire magasra menni. Aztán szépen lassan fogyni kezdtek a fák, és valahol a messzeségben látszott a különös formákkal megszabdalt hegyoldal. Vezetékek, utak, és a libegő kábelei. Még nem láttuk pontosan, hogy mi merre vezetett, de már nem kellett sokáig várni.

 

Az egyik kanyarban egy veterános csapatot pillantottunk meg. Egy állólámpás Merci, egy Aro és egy T3-as Transporter állt félre. Intettünk nekik, majd mentünk tovább, hiszen épp lendületben voltunk. Na meg persze örömmel konstatáltuk, hogy nem mi vagyunk az egyetlen hülyék.

 

És végül kiértünk a tisztásra. Az út minősége ugyan messze volt a tökéletestől, de már simán lehetett autózni a nélkül, hogy folyamatosan az aszfaltot kelljen nézni. A Top Gear pedig ismételten igazat beszélt. Ez az út olyan, mintha minden egyes kanyarját egy versenypálya tervező szakember alkotta volna meg, holott csak a hegy vonalait követi úgy, hogy a hetvenes évek Daciáinak se okozzon nagy gondot a megmászása. Így hát a Bogár sem szakadt meg az erőlködésben, sokkal lazábban kapaszkodtunk felfele, mint korábban gondoltam. Nem mondom, hogy sportosan vettük be a kanyarokat, de nem is nagyon előzött meg minket senki.

 

 

Arra emlékszek, hogy teli szájjal vigyorogtam, ahogy felértünk a tetejére, majd még jobban, amikor megpillantottam, hogy a fenti parkolóban, közvetlenül velünk szemben másik három Bogár vigyorog vissza ránk. Na meg vagy hat Mercedes, és egy Fulvia. Itt most valami találkozó van? Nem tudom, hogy Viki mennyire hitte el, hogy tényleg nem tudtam róla, és nem ezért jöttünk fel, de tényleg meglepett.

 

Amíg elmentünk kicsit hegyet mászni, addig újabb autók érkeztek. A szervezők meghívtak minket egy ebédre, majd pedig felajánlották, hogy csatlakozzunk hozzájuk a túra során, ám sajnos ezzel a lehetőséggel nem tudtunk élni. Ahogy oszlott a tömeg, mi is útra keltünk, de velük ellentétben nem a déli oldalon ereszkedtünk le, hanem visszafordultunk ugyanarra, ahonnan jöttünk.

 

Miután búcsút intettünk a világ legjobb útjának, azon keztünk tanakondni, hogy a maradék időt mivel töltsük el, arra jutottunk, hogy meglátogatjuk Drakula feltételezett kastélyát Törcsváron. Hiába töltöttünk el másfél napot a Bogárban minden probléma nélkül, ez újabb 2-300 kilométert jelentett, bevallom, kicsit izgultam, hogy épségben hazajutunk-e. De irány Brassó, szállás lefoglalva, vár minket Drakula.

 

 

Még nem értük el Brassót, amikor besötétedett és az út minősége is egyre rosszabbá vált. Ráadásul ez a szakasz teljesen ismeretlen volt, mert az eddigi utakon nagy vonalakban végigmentem Google Street View-n, de erre nem terveztem jönni, nem tudtam, hogy mivel kell számolnom. Végül egy helyen okozott csak gondot, amikor egy emelkedőn, a kapaszkodó sávban, Himalája méretű nyomvályú emelkedett ki az út közepén. Akkora szikrákat szórt az autó alja, hogy a visszapillantóból látszott, egy épp akkor elhaladó BMW pedig kirakta a vészvillogóját. Nyilvánvalóan segíteni szeretett volna nekünk, bizonyára azt hitte valami nagyobb baj van.

 

A kastélyhoz végül vasárnap reggel jutottunk el, a Fogarasihoz vezetőhöz hasonlóan minősíthetetlen úton, majd két-három órával később indultunk vissza, hiszen Kolozsvár elég messze volt, Debrecen pedig még inkább. Nem ugyanarra, hanem Segesvár, majd Marosvásárhely felé vettük az irányt, a térkép szerint erre rövidebb. Hogy gyorsabb-e, azt akkor még nem tudtuk. De nem volt gond, jó utak voltak mindenfele, sok helyen kifejezetten élvezhető kanyarok, szerpentinek. A Bogár harmadik napja gyönyörűen dolgozik, emelkedőn kamionokat előz, kanyarban stabil, és ami a legfontosabb: mindene működik.

 

 

Még Torockóra szerettem volna eljutni, de sajnos ez már nem fért bele a hétvégébe. Kicsivel sötétedés előtt érkeztünk meg Kolozsvárra, és már bőven sötétben indultam tovább Debrecenbe. Innen ismertem az utat, teljesen nyugodtan terelgettem az autót a határig, majd onnan haza. 1270 kilométer lett a vége háztól házig. Ebben az 1270 kilométerben pedig benne volt a világ legjobb autós útszakasza, ez kétségtelen, habár nagyon sok helyen még nem jártam.

 

A legszebb az egészben pedig talán az volt, hogy a Bogár egy rossz szó nélkül bírta az utat. Az emberek imádták, sokkal több elismerő pillantást, mutogatást és vigyort véltem felfedezni, mint itthon egy átlagos napon. Talán azért, mert a határ túloldalán kevesebb öreg Volkswagen szalad még. De az biztos, hogy sokkal kevesebben közlekednek hasonlóan radikális hasmagassággal.

 

Vannak még dolgok, amikkel kell foglalkozni. Az index még nem működik, a hátsó kerékcsapágy még búg, és az autó orra a két évvel ez előtti öngyilkos nyúl miatt még mindig össze van törve. De igazából ezek sokkal kevésbé érdekelnek most, hiszen működik. Korábban is azt mondtam, hogy innentől csak menni akarok vele, sokat, és ez ezután sem változott, hogy már mentem vele. A következő út? Talán már meg is van...

 

Vissza a blogra